Halász István gondolatai
Rázmány Csaba püspök beszéde
Elekes Botond, főgondnok beszéde
Fényképek


 

70 éves a Pestszentlőrinci Unitárius Templom!

 

 2006. június 4 - én, pünkösdvasárnap nagy esemény színhelye volt a pestszentlőrinci Unitárius Templom. Már kora délelőtt szinte zsúfolásig megtelt a Havanna lakótelep hatalmas háztömbjei által körülvett apró, hangulatos kis lelki hajlék.  A XX. század egyik legnagyobb világégése, azaz a múlt század első világháborúja után a trianoni területi átrendeződések következtében nagyon sok magyar volt kénytelen elmenekülni a szülőföldjéről a minket körülvevő államok területéről. Muszáj volt vallási, felekezeti hovatartozástól függetlenül elhagyniuk a szülőföldjüket és megismerni a nincstelenséget, a kisemmizettséget.  Ebben az időszakban tömegesen menekültek az anyaországgá lett, területének 2/3 részét és lakosságának kb. egyharmadát (azaz kb.  5 millió embert) elvesztett Magyarországra. Ekkor sokan nem tudtak lakáshoz jutni, hanem szerte az országban, vagonokban és egyéb ideiglenes lakóhelyeken laktak. Alkalmi munka és a munkanélküliség keserű kenyere jutott a menekülteknek és nemcsak nekik. Pestszentlőrinc (akkori) nagyközség elöljárósága a menekültek segítségére tudott sietni úgy, hogy az 1916-ban létesített dr. Lopták és Társa Építészeti és Vasszerkezeti Gyára külön létesített, fallal körülvett lőszergyárát adta át a Népjóléti Minisztérium a menekülteknek, Állami Telep” néven. Ez a telep a Havanna lakótelep építésének a kezdetéig, 1977-ig állt fenn.  A sorsközösség és a lakók szorgalma, összefogása kedves kis várost alakított ki ebből a telepből. Az unitárius lelkészi munkát, istentiszteletek tartását, a hitoktatást a budapesti egyházközség lelkészei végezték.  1928-ban került Budapestre Erdélyből Pető István fiatal, tetterős lelkész. Munkaterületéhez az Álla- mi Telep is hozzátartozott. Lelkesen látott hozzá a közösségépítéshez.

Pestszentlőrincen egy kultúrházzá, előléptetett” barakképületben tartottak istentiszteleteket és gyülekezeti alkalmakat, de már ekkor felmerült egy saját templomépítés igénye is. Ám csak 1. 800 pengő állt rendelkezésre a 19. 000 pengős költségelőirányzatból. Így építési engedélyt nem adtak. Szerencsére a Belügyminisztérium egy 10X10 méteres barakk- épületet engedett át templomcélra. Máté Géza építészmérnök ingyen készítette el az új templom terveit. Bontásból jutottak a templomépítők téglához.  Ez 200 pengőjébe került a gyülekezetnek. A templomépítés ekkor már beindult és lelkes munkával elérte az unitárius közösség, hogy az 1935 október 3 - i alapkőletétel után új lendülettel folytathatta tovább az építőmunkát. 1936. február 19 - én volt az első istentisztelet a belül kész, de kívül még vakolatlan templomban.  A munka azonban ekkor már nem állt meg, hanem óriási lendülettel folytatódott!  1936. április 16 - án kezdődött meg a gyülekezeti ház és a tanácsterem építése, majd 1936 június 7 - én szentelték fel a teljesen kész Pestszentlőrinci Unitárius Templomot. 

Ennek a magasztos eseménynek, amely új fejezetet nyitott az unitárizmus XVIII. kerületi (pestszentlőrinci) történetében megünneplésére gyűltünk össze 2006. június  4 - én.  Az ünnepi istentiszteleten Szász Adrienne, a gyülekezet lelkésze mondott imát, majd  Rázmány Csaba püspök úr tartott ünnepi beszédet. Az úrvacsorai imát és  beszédet újfent Szász Adrienne lelkésznő tartotta. Az istentiszteletet követően a gyülekezeti teremben Elekes Botond, a Magyarországi Unitárius Egyház főgondnoka nyitotta meg a ,,70  éves  a  Pestszentlőrinci Unitárius Templom” című kiállítást.

A kiállítás a Magyarországi Unitárius Egyház Könyvtár és Levéltárának illetve a XVIII. kerületi Pedagógiai és Helytörténeti Gyűjtemény segítségével jött létre. A tárlat a gyülekezeti alkalmakat követően látogatható.  A rendezvényen részt vett a pestszentlőrinci (Budapest XVIII. kerületi) Polgármesteri Hivatal részéről dr.  Domaniczky Endre és Dr Bucsi Anikó egyházi ügyekért felelős referensek. Az ünnepi alkalmat állófogadás zárta, ahol lehetőség volt kötetlen beszélgetésre, emlékek felidézésére is.  A Pestszentlőrinci Unitárius Templom elérhető a kőbánya-kispesti metró- és autóbusz végállomástól és vasútállomástól a 136-os autóbusz gyorsjárattal az 5. megállóig utazva.

 

Halász István

Pestszentlőrinc, 2006. június 04.

 

------------------------------------

Pünkösd 2006. június 4. Textus: Ap. Csel.  2, 37/b.:                                             

   „Mit cselekedjünk, Atyámfiai férfiak”?

 „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan, és veszítek a szentlélek ajándékát”- hangzott 2000 éve Pünkösd ünnepén. Tüzes és lelkesítő beszédet mondott Péter és János. És ki hitte volna, hogy ez alkalommal az őket hallgató tömeg nem fordul ellenük, hanem velük együtt érez, velük lelkesedik, sőt megérti a Pünkösd ünnepének és az akkor indult keresztény mozgalomnak legfőbb jellegzetességét, hogy cselekedniük kell a lelkesítő beszédek hallatán. És ekkor először felhangzik a vallásos lélek örök kérdése? „Mit cselekedjünk, atyámfiai férfiak”?
Pünkösd jelentőségét sokan és sokféleképpen magyarázták.  A két legfontosabbnak tartott jelentőségét az ünnepnek az un. - szentlélek kitöltetését - és a keresztény egyház megalapításának tényét, sok egyházi beszéd méltatta az elmúlt 2000 év alatt. Csodálatos az a kép, amit annyiszor a szentlélek kitöltetéséről és a cselekvőkészségről megrajzoltak, és csodálatos az a tény, hogy az első pünkösd alkalmával 3000-en keresztelkedtek meg, de mindez unitárius szempontból csupán csak „jelkép”. Jelképe a tanítványi lelkesedés magasra lángolásának, és egy olyan mozgalomnak, az elindulásának, mely hamarosan világméretűvé nőtte ki magát.

Unitárius hitfelfogásunk szerint Pünkösdnek a jelentőségét az a cselekvő készség képezi, mely az első pünkösd alkalmával a textusunkban elhangzott kérdésben jutott kifejezésre:„Mit cselekedjünk atyámfiai férfiak”? Unitárius vallásunkat ez a cselekvőkészség kell, hogy áthassa és jellemezze. E pünkösdi ünnep alkalmával erre a cselekvőkészségre hívom fel figyelmeteket, kedves testvéreim, hiszen Jézus is azt tanította nagyszerűen, hogy - nem minden, aki azt mondja Uram, Uram megy be a mennyeknek országába, hanem, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” Ezen cselekvő unitárius kereszténységről kívánok elmélkedni ez ünnep alkalmával, amit e templom rövid történetével kívánok alátámasztani, ami a legjobb példa a cselekvő unitarizmusra, a pünkösdi lélek kitöltetésére, és, ami nem más, mint amiért a mai napon itt ezen a szent helyen összegyűltünk, hogy ünnepet szenteljünk ennek a templomnak mely70 évvel ezelőtt épült és a gyülekezetnek mely ugyanakkor alakult!

Aki templomot épít, az nemcsak Istennek, hanem önmagának épít házat. A templomépítés nem csupán a hithez, hanem a közösséghez való ragaszkodásnak, és a jövőbe vetett bizalomnak a szimbóluma. Az 1920. június 4.-én aláirt Trianoni békeszerződés következtében, aminek pont a mai napon van a szomorú évfordulója, az  utódállamok kisajátították hazánk kétharmadát és  menekülésre kényszeríttették a magyarság egy jelentős részét. A menekülteket, akik jöttek Erdélyből, Felvidékről és Délvidékről egyaránt, unitáriusok és más vallásúak, az akkori vezetés a régi lőszergyár területére telepített le az un. állami lakótelepre, ahol annak felszámolásáig, 1977-ig éltek.

1928-ban egy fiatal hitoktató lelkészre, Pető Istvánra bízta Egyházunk lelkészre a lakótelep lelki gondozását, aki prófétai lélekkel összegyűjtötte a híveket és meggyőzte őket, hogy a magyar ember bárhol telepedett le a föld kerekségén első dolga az volt, hogy Istennek házat építsen. És az építkezés a kevés pénz ellenére elkezdődött. A közösség minden tagja pattanásig feszült odaadással, és valami leírhatatlan szent vágyódással napestig dolgozott, hálával mosolyogva minden helyére került téglára. A költségvetés tételeit így dolgozták le anyagi erejük színvonalára, miközben két templomot építettek. Egyet, mely helyet ad az imádságnak és a zsoltárnak, és egy gyülekezeti, közösségi helyiséget mely a templom falain kívül is egységbe fogja a híveket.                                                                                                           

1935. október 3.-án volt az alapkőletétel, 1936. február 19.-én az első istentisztelet a még vakolatlan templomban. Aztán 1936. június 17.-én,   felszentelik a teljesen kész templomot és a hozzáépített gyülekezeti termet.                                                               

A gyülekezeti élet példaadó lett. Sajnos azonban a II- világháború eseményei, a bombázások, nagy törést okoztak az egyházi életben. 1949 nyarán a gyülekezet felavatja méltó ünnepléssel a Pető házaspár által adományozott harangot.

Volt még egy sajnálatos Trianonja a gyülekezetnek, amikor a híveket a Havanna lakótelep felépítésekor szétszórták Budapest egész területén.  A Pünkösdi lelkület íme meghozta a maga gyümölcsét, a cselekvő unitarizmus felmérhetetlen értékeket teremtett. Pünkösdöt ünneplő gyülekezet! Kedves testvéreim. Gondolom, hogy ebből a példából megértettétek, hogy mit jelent a cselekvő kereszténység? Az első pünkösd alkalmával megmozdult és fellángolt a tanítványokban és az őket hallgató sokaságban a lélek.  Megmozdult fellángolt és kérdezett: „Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak”?  És a tömeg válaszában, a megkeresztelkedésben benne rejlett a keresztény anyaszentegyház megalakulása. Bennetek, bennünk szokott e fellángolni a lélek? Ti szoktátok-e kérdezni: Mit cselekedjünk atyámfiai férfiak, mint ahogyan azt nagyszerűen tették a lőrinciek? Gondolom, hogy mai beszédem után már értitek, hogy az egyházat és benne unitárius anyaszentegyházunkat a Lélek hozta létre és annak cselekvő készsége, tartja fenn.
Hallgassatok hát lelketek szavára, kövessétek annak tanácsát mely isteni eredetű, és meglássátok, hogy vallásos hiteteket sugárzó jó cselekedeteitek nyomán, szebbé, ragyogóbbá lesz ez a sokszor sáros, poros, szmogos, szürke föld, s benne igazán emberré tud majd lenni az ember, ebben a nagy embertelenségben!  Ámen! 
 

Rázmány Csaba püspök

 


 

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvéreim!

 

Pontban 86 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én, Versailles-ban, a Kis-Trianon-palotában írták alá azt a békediktátumot, amely a magyarságot kényszerpályára állította, és amelyről lényegében a mai napig nem sikerült letérnie.

A békediktátum családom természetes folyamára is végzetes csapásokat mért. Emiatt engedjék meg, hogy beszédemet felmenőim és személyes sorsommal összefüggő felütéssel kezdjem.

Én egy olyan országban születtem és nőttem fel, ahol a történelem tanítását a magát államalkotó nemzetnek öndefineáló többségnek a Burebistától a Conducatorig terjedő folyamatos jelenléte (vagy ahogy ezt akkor belénk sulykolták, kontinuitásnak) vélt vagy valós eseményei krónikájának az osztályharc torzító szemüvegén keresztül láttatott, a történelmi materializmus csomagoló papírjában  feltálalt áltudomány jelentette. Nem meglepő, hogy e megközelítésbe nem fért bele az Erdélyben élő magyarok, vagy úgy általában, a Kárpát-medencében 1000 éve őshonos magyar szellem története.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1980-ban én úgy érettségiztem le, majd 1985-ben úgy szereztem meg az egyetemi oklevelet, hogy az iskola padjaiban őseim múltjáról csupán azt tudhattam meg, hogy Hunyadi János és Mátyás Király románok voltak, Mihály Vajdát, a késő középkor legnagyobb román  fejedelmét meggyilkolták a magyar nemesek, hogy az erdélyi 1848-as román szabadságharc bukása szintén a mi bűnünk, stb. Képzelhetik, hogy – és most maradjunk csak az újkor és a jelenkor történelménél – a magyarok 1848/49-es forradalmáról és szabadságharcáról, a kiegyezésről, a Trianoni Békediktátumról, a Bécsi Döntésekről és az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről mélységes- mélyen hallgattak, illetve válogatott eszközökkel elhallgattatták azokat, akik erről beszélni mertek.

Be kell vallanom Önöknek, hogy mindazt, amit én nemzetünk múltjáról tudok, azt az Édesapám útmutatásai szerint áttanulmányozott, a magyarság múltját ismertető szakkönyvekből és irodalomból merítettem.

Bizonyos értelemben szerencsésnek is mondhatom magam, ugyanis a múltunk iránti kíváncsiságom ébredésével nagyjából egy időben jelentek meg Magyarországon, az én akkori szóhasználatomban a Szent Földön, azok a hiánypótló munkák, amelyek viharos történelmünk győzelmeit és kudarcait többé-kevésbé a maguk valóságában ábrázolták. Azelőtt hosszú évtizedeken keresztül a „Legvidámabb Barakkban” a gulyáskommunizmus étlapján a nemzettudat menüpontnál a proletár (majd később szocialista) internacionalizmus hazug és álságos vattacukrát kínálták az érdeklődők számára. Akkoriban a pannon barakkban sem volt ildomos Trianonról beszélni, nehogy a fájdalom, a kesergés, a sok „miért”, a már-már elfelejtett traumák saját és főleg szomszédaink jókedvét megzavarják. Ha mégis elővették a témát, akkor egy kis károlyimihályozásnál, valamivel több kunbélázásnál és a rettenetes és szörnyű és fehér terrornál és lónál tovább nem jutottak.

Igen, szerencsésnek mondhatom magam, mert csak huszonkét éves voltam, amikor szegedi barátaim és az Isteni Gondviselés jóvoltából (sikerült Nekik Erdélybe csempészni a könyvet) hozzájutottam Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920 c., 1984-ben megjelent monumentális írásához. Ceruzával a kézben néhány hét alatt alaposan végigolvastam a Professzor Asszony nagyszerű monográfiáját.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!

Mire a könyv végéhez értem kedélybetegség uralta el lelkemet és tudatomat. Úgy éreztem magam, mintha mindkét kezemet és lábamat levágták volna, állandó légszomjam volt, elvesztettem önbecsülésemet, az agyam azt diktálta, hogy fölösleges élnem! Semmivel nem tudtam  megmagyarázni a nemzetünket ért tragédia okait, a „békecsinálók” indítékait, eluralkodott rajtam a magány kilátástalansága. Valahogy így érezhette magát a trianoni békediktátumot követően az a Kárpát-medencében élő 15 millió magyar ember, amikor azzal szembesültek, hogy a „béke” bajnokai, a népek önrendelkezésének igaz harcosai Magyarország területének a több mint kétharmadát és magyar anyanyelvű lakosságának az egyharmadát a bosszúra szomjazó szomszéd államok martalékául odahajították. Elvették mindenünket, leszerelték és elvitték gyárainkat, a határokat úgy húzták meg, hogy az általunk épített vasúti vonalak a határ másik oldalára kerüljenek (ott ahol mégsem, ott még a síneket is felszedték).

Elvették tőlünk a történelmi Magyarország legpolgáribb vidéki magyar városait: Pozsonyt, Kassát, Ungvárt, Nagyváradot, Kolozsvárt, Szatmárnémetit, Marosvásárhelyt, Temesvárt, Szabadkát, Újvidéket, Eszéket és Varasdot.

Próbálják meg elképzelni, mit érezhettek dédapáink, nagyapáink, akik saját akaratukból a szülőföldjükön maradtak, és egyik napról a másikra, kényszerűségből egy más ország másodrendű állampolgáraivá váltak! Próbálják meg elképzelni annak a több százezer embernek az érzéseit és gondolatait, a fájdalmát és keservét, akik kényszerűségből a megcsonkított Magyarországra menekültek! Bele tudunk-e érezni, el tudjuk-e ma képzelni, mit jelenthetett számukra a házat, a szülőföldet, az élőket és halottakat, a megszokott utcasarki illatot, a folyópartot, a szerelmet, mindet, ami azzá tette őket, akik voltak, otthagyni?

 

Az Isteni Gondviselésnek hála lassan kigyógyultam depressziómból, mint ahogy a Békediktátum miatt Magyarországra menekülők többségének is sikerült gyökeret ereszteni az új hazában. Szép lassan a Pestszentlőrinczen letelepedett székelyek is magukhoz tértek, az állam nagyvonalúságának köszönhetően lakáshoz és munkához jutottak.

Miután az új hazában valamelyest mederbe került sorsuk folyása, mindannyian tudták, hogy életük egy új próbatételhez, a személyes áldozathozatal újabb stációjához érkezett. Közös akarattal fogtak bele Isten hajlékának felépítésébe.

A Pestszentlőrinci Unitárius Leányegyházközség a Pestszentlőrinci Állami Lakótelepen 1936. június 7-én szentelte fel a Székely Hősök emlékére épített templomot. Az 1920. június 4-én, Versailles-ban, a Kis-Trianon-palotában aláírt gyalázatot követő 16 év elteltével.

Kedves Testvéreim!

A ma 70 éves pestszentlőrinci unitárius templom Trianon leghitelesebb mementója.

Aki ide betér, annak e templomról a nemzetünk ellen elkövetett csonkoláson túl mindig eszébe kell, hogy jusson az az összefogás és törődés, aminek gyümölcse a menekültek százezreinek elviselhetőbbé tette kilátástalan életét!

Eszébe kell jusson az áldozathozatal, amelynek árán ez az emlékmű, ez a templom felépülhetett!

És tudnia kell, hogy mindannyian, akik magyarnak valljuk magunkat összetartozunk. Istenen és magunkon kívül rajtunk más senki sem segít!

Szükség van erre a bölcsességre, kedves Testvéreim, mert lám hová jutottunk: 2004. december 5-én második trianonját szenvedte el nemzetünk. Az agymosók, a lassú vírus, a globalizált tudatgyárak több évtizedes kitartó munkája eredményes volt. Az elmúlt esztendők látnivalóitól a Conducator a röhögéstől fetreng a sírjában!

Vajon a 70 évvel ezelőtt felépült templom megálmodóinak és felépítőinek, annak a Pestszentlőrinczen letelepedő hatezer székelynek, az akkori unitárius gyülekezetbe járó százhetven erdélyi embernek hány olyan unokája és dédunokája él ma Magyarországon, aki, a Sebeők János szavaival élve, virtuális holokausztban résztvett: nemmel szavazott távoli rokonai magyar állampolgárságára?

Kedves Testvéreim!

Azt gondolom, hogy a jövőben ez a hajlék nem csak Trianon monumentális mementója, hanem a magyar nemzet egységének a jelképe is kell legyen!

 

Az itt látható kiállítás ennek a hőskornak a relikviáit mutatja be az érdeklődök számára. A tárgyak, mint csepp a tenger ízét, úgy hordozzák felmenőink örömét és tragédiáját. Emberi sorsokat, amelyekből erőt tudunk meríteni!

 

Ez a kiállítás ebben a formában nem valósulhatott volna meg a XVIII. Kerületi Helytörténeti és Pedagógiai Gyűjtemény munkatársainak és Muszka Ibolya könyvtáros asszonynak a hathatós segítsége nélkül. Külön is megköszönöm a kiállítás kurátorainak, Béres Annának és Giba Ferencnek nagyszerű munkájukat.

 

Végezetül hallgassák meg miként ír a 70 évvel ezelőtti eseményről az Unitárius Értesítő krónikása:

„Gyönyörű szép ünnep volt, felejthetetlen. Tizennyolc éve éljük elszakítottságunkban szegény magányos életünket s ezalatt az idő alatt sokszor tettük fel a kérdést magunkban: van-e értelme itt hatezer lélek magára maradt, meddő küzdelmének. De soha eddig erre a kérdésre igenlő feleletet nem mertünk adni anélkül, hogy valami homályos kis kétely ne szürkítette volna el a felelet világosságát. Most először éreztük a diadalmas élni akarást, a hatezerből százhetven lélek acélos erőfeszítését s a hatalmas kiáltást, amely hatezer lélek számára helyet kíván a nap alatt, az alföldi nagy kerek ég alatt. (…) Diadalünnep volt ez a pestszentlőrinci templomszentelés: az evangélium fénye törte át borús egünk sötét felhőit, hogy hirdesse szerte az országban a hatezer léleknek: Süt a nap, a jézusi örömhír napja, nyissátok meg szemeteket mindannyian, akik a déli verőfényben fürödni akartok. „

 

A legmélyebb alázattal és nagy tisztelettel ajánlom Mindannyiuknak a kiállítást!

 

Pestszentlőrinc, 2006. június 4., Pünkösd Vasárnapján

 

Elekes Botond, főgondnok

 

 


 

 

 

 

 

 

Fényképek: