Őszi Hálaadás-Hódmezővásrhely. Textus: Ef 2, 19-22

Szeptember vége, utolsó vasárnapja van. A csodálatos Petőfi képet látom, és vele mondom: Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zölddel a nyárfa az ablak előtt,/ De látod amott a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt!/

 Petőfi lírája zsong a szívemben, és én tökéletesen egyetértek, és egyetérzek vele: „Itt van az ősz, itt van újra, / S szép, mint mindig énnekem,/ Tudja Isten, hogy mi okból szeretem, de szeretem,/ Kiülök a dombtetőre, / Innen nézek szerte-szét, / S hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét”.

Hogynem ezek után a németek Petőfije, Geöthe jusson az eszembe, aki azt mondta: - egy őszi sétán szembe jött vele valaki, és az nem volt más, mint saját maga! Goethe találkozott önmagával. Majd tovább gondolkodom Adyval: -„ma valcerezve az őszi légben, lábad elé hull egy sárga falevél”, miközben azt szeretném, hogy ez áldott szentmihályvasár-napi ünnepen, e lelki sétán melyre eljöttél, itt a templomban végre  találkoznál önmagaddal. Mindenki mással nagyon gyakran találkozunk de saját magunkkal nagyon ritkán. Ez az az alkalom, amikor feltehetjük magunknak a kérdést, méltók vagyunk e az ünneplésre, a megemlékezésre? Hogy miért? Egyrészt, mert százhuszonöt esztendo alatt elmélyülhet a gyülekezet öröme, másrészt, mert megszokottá válhat. Hódmezővásárhelyen az ünnepi, elmélyülés nem jelenthet megszokottságot, amire a templom és gyülekezet építése a legjobb bizonyíték. Az alföldi kisebbségi hitélet egyben jelkép is, hogy amint épült a templom, úgy épült a gyülekezet is, közös hitben, közös szeretetben és közös imádkozásban. Isten háza ez a templom melyben egymásra épültek a generációk.

E gyülekezetben az alap mindig Jézus és az ő Evangéliuma volt, és az ma is. Miközben rengeteg a világmegváltó filozófia, amely Jézus és Evangéliuma helyébe valami mást, valami újat helyez. Ezért hullnak szét az igazi keresztény vallásos közösségek, és van ma Magyarországon 363 egyháznak nevezett képződmény!  Sajnos a vallástalan átkos negyven éve alatt felnőtt generációk, elhiszik, hogy Jézust ki lehet váltani, valami mással, mondván, hogy a Jézus szellemisége és tanítása elavult. Egy épületen sok mindent ki lehet cserélni, cserepet, gerendát, ajtót, ablakot, de egyetlen vallási gyülekezetben sem cserélhető ki Isten, Jézus és tanítása. Ahol vallásos a gyülekezet, ott Jézus, és tanítása jelen van, és ott Isten otthon van.

Az egyházban mindenkinek megvan a maga helye és megvan a maga küldetése. Ezt kell megérezni, ezt kell teljesíteni! Köszönjük meg elődeink munkáját, de utána keressük meg és fedezzük fel a magunkét.  Meg kell, keresse mindenki azt a helyet, a templomban és gyülekezetben, hogy hol van az a fogaskerék, mely nélkül a következő alkatrész már nem működik, ahol ha erősítem a közösséget, a közösség erősít engem!

Ünnepelünk! Az istenhívő ember gyakran ünnepel: visszaemlékszik Isten nagy tetteire, és hálát ad érte. A keresztény ember Jézusra és tanítására emlékezik és ad hálát érte. Az ünnep és az idő szorosan összefüggenek. Amikor ünneplünk, mintegy kilépünk a jelenből, és megidézzük a múltat.
Ezt tesszük most is. Hirtelen ráébredtünk, hogy már százhuszonőt éves a hódmezővásárhelyi templom és gyülekezet. Észrevétlenül szaladt el ez a százhuszonöt esztendő, ami nem volt más, mint kemény munka a gyülekezet felépítése, és megtartása érdekében, aztán kemény munka a vallási sovinizmus, és vallásunk agyonhallgatása ellen, és szabadulás a kisebbségi létből. Az elmúlt 125 év rengeteg, örömteli, és fájó emléke, jogosít fel az ünneplésre és hálaadásra. Aki jól ünnepel, az gazdagodik az ünnep által. Ez a célunk, amikor emléket állítunk azoknak az embereknek, akik Istennek házat és otthont építettek, azoknak a lelkészeknek, akik beleépítették lelküket a gyülekezetbe, hogy itt e csodálatos templomban szárnyaljon a zsoltár és az imádság.

Istennek hála, ma már mind többen és többen vannak, akik azokra az emberekre emlékeznek, akik 436, vagy 125 évvel ezelőtt, Dávid Ferenchez, János Zsigmondhoz, Heltai Gáspárhoz, később Orbán Balázshoz, és Bartók Bélához hasonlóan, saját meggyőződésből vállalták fel az unitárius hitelveket. 
De hogy ünnepünk ne csak profán megemlékezés legyen, hanem a mindennapokból kilépve, valóban az Isten színe előtti hálaadás, jöjjetek, imádkozzunk!
Gondviselő Istenünk!
Hálát adunk Neked ezért az áldott hajlékért, és a benne lelki megnyugvásra találó szeretetben és hitben egybeforrott gyülekezetért. Hálát adunk, hogy mindig a kellő időben prófétai személyiségeket állítottál a gyülekezet élére, akik összefogták a gyülekezet tagjait, elindították a csecsemőket a kereszténység útján, megkonfirmálták a növendékeket, hogy megálljanak a valláserkölcsi élet útvesztői közepette, és összekötötték a szeretet elszakíthatatlan szálával a szerelmeseket, így őrizve meg a család szentségét. Hálával emlékezünk azokra a lelkészekre, akik minden vasárnap, hittel és meggyőződéssel állottak e templom szószékére, és buzdították a híveket a nehézségek közepette, erősítették őket lelki bánatukban, vigasztalták őket gyászukban, és segítették őket elesettségükben, együtt érezve velük örömükben és boldogságukban. Köszönjük neked Uram, hogy együtt adhatunk hálát minden ajándékodért és tökéletes adományodért, Dávid Ferenc egyházalapító püspökünk szavaival: Adjunk hálát mindnyájan, Hálás szívvel vidáman, az egyetlen egy Istennek, aki egybegyűjtött minket, hogy ünnepnapot szenteljünk, és szent nevével éljünk! Ámen! És most jöjjetek az Úr asztalához: